www.lelekterapia.hu

Vágy, szeretet, szeretet, vágy....
Nagyon gyakori téma, hogy a szeretetnek és a vágynak semmi köze egymáshoz. Vélményem szerint, ezt a tényt minél korábban rögzíteni, illetve "tanítani" kellene, de legalábbis a felvilágosító órákon az oktatási rendbe illene beilleszteni, hisz tapasztalataim azt mutatják, hogy még sok meglett korú felnőtt ember sem tudja, hogy mi a különbség a vágy, és egy társas kapcsolatban meglévő szeretet közt. Be kell vallanom, ez néha elképeszt...

De karcoljuk meg egy picit ezt a felszínt, és szeretném hozzátenni, hogy a vágyon most nem a szexuális vágyat értem, hanem "vágyon" azt értem, hogy valamit akarok, ami nincs, azaz valamit akarok a másiktól.

Nagyon egyszerű, és banális példa...
Akkor, amikor a párunk azt mondja, hogy "Miért azt az inget veszed fel, és miért nem ezt, amit már kivalsaltam neked?" - abban a pillanatban ő a saját vágyát közölte velem, azaz ő megmondta, hogy mire vágyik, ő arra vágyik, hogy azt a bizonyos inget vegyem fel a munkába menet, amit már kikészített, kivasalt, elképzelt, jónak tartott. Természetesen ő azt gondolta, hogy mind ez a szeretetnek, gondoskodásnak a jele, miközben csupán annyi történik, hogy ő arra vágyott, hogy más legyek, azaz ne azt a ruhát vegyem fel, ami nekem tetszik, amibe úgy gondolom, hogy jól érzem magam, ami az ízlésemnek "az én ízlésemnek" a legmegfelelőbb választás. Ő arra vágyott, hogy más legyek, próbáljak más lenni, az ő elképzelésének megfelelő lenni, mint amilyen valójában vagyok.

Természetesen hozzá kell tennem - még mielőtt félre értelmeznénk egymást -, hogy az előbbiekben felvázolt szituáció nem olyan óriási hiba egy párkapcsolatban, hisz tudnunk kell, hogy vannak olyan - bennünk működő - sablonelvárások, melyeket a társadalom, a szülők - és még sorolhatnánk -, programoznank belénk, gyermekkorunktól kezdődően.

Ám ez nem azt jelenti, hogy így is kell élnünk! Azaz jogunk van megszakítani olyan beidegződéseket, melyek akár kiindulási pontjai lehetnek egy párkapcsolat szétbomlásához. Sok olyan esettel találkozik az ember, amikor a terápiák alatt kiderül, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló, apró, észrevétlen események láncfrusztrálsága a kiindulási pontja, egy párkapcsolat megromlásának. De visszatérve, mi van akkor, ha egy egyszerű felmérőkérdéssel kezdjük az ilyen reggeleket? Azaz, amikor rákérdezünk arra, hogy vajon mit szeretne a másik..?

Ugyanis nem vagyunk átlátszóak, és ez nagyon ijesztő tud lenni, ha megértjük végre. Azt mondanám, hogy inkább láthatatlanok vagyunk, láthatatlan emberek, hisz az, hogy mit érzek pontosan, vagy mit gondolok valamiről vagy valakiről, azt csak én tudom, a másik csak találgathat, próbálkozhat következtetéseket levonni a viselkedéseimből, reakcióimból. De soha senki nem fogja tudni, hogy mikor mit érzek! Ez biztos...

felhaszn.irod.: Feldmár András

Soha senki nem fogja tudni, hogy mik az élményeim! És én sem fogom soha tudni a másik élményét. A legegyszerűbb dolgokat nem tudjuk egymásról. Hogyha én valakihez hozzá érek, soha nem fogom tudni, hogy az neki milyen élményt nyújt. Csak következtetni tudok, ahol gyorsan félre lehet siklani vakvágányokra. Apróságnak tünik, ám ezért célszerű egy párkapcsolatban minél többet beszélgetni. Azt, hogy ezt miként tegyük, talán majd máskor...

Tehát, ha azt szeretném, hogy valaki hangosabb vagy csendesebb legyen, vagy kövérebb vagy soványabb legyen, vagy magasabb legyen, vagy alacsonyabb legyen, az mind vágy. Vágy, és vágy, és vágy, és vágy.... Persze ez nem baj, hiszen lehet vágyni mindenféle dologra, de egy dolgot le kell szögezni, hogy ez nem szeretet. Ez nem a szeretetről szól, ez a kivetített vágyainkról, azaz hatalomról, valamilyen szintű erőszakról szól.

Az egyik meghatározása a sok közül a szeretetnek, hogy a szeretet semmire sem vágyik. A szeretet elfogadja a másikat úgy, ahogy a másik van. Nem csak, hogy elfogadja, hanem örömöt lel benne, úgy, ahogy van.

Hogyan lehet elfogadni egy párkapcsolatban a másikat? Fogalmazzunk másként, hisz a szavaknak óriási ereje van. Nem az a lényeges kérdés, hogy miként lehet elfogadni a másikat, hanem az: el tudom e fogadni a másikat!

Azaz, egy párkapcsolatban - pláne a kezdetekben -, odafigyelnék a saját élményeimre, érzelmi reakcióimra. Figyelném magam. Vagy ha már megromlott ez a párkapcsolat de adok neki annyi esélyt, hogy megpróbálom feltérképezni, hogy hol, hogyan, és mikor romlott meg, akkor is folyamatosan figyelném az érzelmi élményeimet. Azaz, milyen cselekedet, mit vált ki belőlem. Menniyre vagyok képes tolerálni, hogy közben nem érzem megsértve "egyéniségemet".

Elkezdenék arra is figyelni, hogy egyszerűen képes vagyok e örülni a másiknak, úgy, ahogy van. Anélkül, hogy bármiféle vágyamat kisugározzam, elképzeléseimet megvalósítatnám a másikkal, azaz, hatalmat - uralmat - gyakorolnék a másik fél egyénisége felett.

Ha a következőt veszem észre magamon: hogy ez a nő/férfi igazán megfelel nekem, igazán jó lenne vele együtt élni, ha egy kicsit ez meg az lenne, meg ha az, meg amaz lenne..., nos akkor már tudnom kell, hogy nem leszek képes őt szeretni.

Senki sem Krisztus. Ám de észre kell vennem magamon, hogy kit vagyok képes szeretni belevetített vágyak és elképzelések nélkül, és kit nem tudok szeretni úgy, ahogy van. Fontos, hogy nem kell szégyellnem magam, ha nem szeretek valakit! Egyszerűen csak észre kell venni időbe, mert ha nem, akkor rejtett feszültségek hada képes felhalmozódni a hamis "elfogadtam a másikat úgy ahogy van" mögött. Azaz, megerőszakoltam, erőszakot követtem el magam ellen. És az sose jó...

felhaszn. irod.: Feldmár András